A Fehér Bohóc ismét megpróbálta magát felhúzni a kőfal pereméig.Teste remegett az erőlködéstől, a sima falon támaszt kereső lábával esetlenül kalimpált. Jónéhányan lógtak mellette a kerítésen, még többen pedig feladták.

- Előbb vagy utóbb mindenki így jár - állapították meg aztán kárörvendőn, a földre huppanva.

A Fehér Bohóc azonban újból nekiveselkedett. Az sem érdekelte, hogy a tenyeréről és az alkarjáról teljesen lenyúzta a bőrt. Centiről centire araszolt feljebb, míg végül egy utolsó nyögéssel orra egyvonalba került a peremmel. Egy pillanatig tudta tartani magát, majd kimerülten maga is lehuppant.

- Láttál valamit? Mi van a másik oldalon? - kérdezték tőle izgatottan.

- Nem tudom, sűrü köd van odaát - felelte a Fehér Bohóc, s maga sem értette miért olyan elégedett.