A Fehér Bohóc éppen az előre odakészített utazóládán készült keresztülbucskázni, amikor rádöbbent, hogy egycsapásra elveszítette a humorérzékét.

Még tett egy tétova lépést, aztán megállt. A sminkjét törölgetve várta a füttykoncertet.

- Ha a világon mindenki kapna egy hegedűt, megszűnne a zene - állapította meg rezignáltan a Fehér Bohóc.

 Talán két percig sem tarthatott mialatt a hét nő az átmulatott éjszaka után még mindig felhevülten és vidáman átlebbent a ködös téren. Mintha valami hajnali álomból léptek volna elő, kopogó cipőben és divatjamúlt ruházattal.

Kezükben az éjszaka ereklyéivel, üres borosüvegekkel és léggömbökkel, a hideggel nem törődve, kigombolt kabátban vonultak, akárha biztosan tudnák, az élet több mint egy elorzott pillanat a fotópapíron.

- Vajon mi lett velük? - tűnődött a Fehér Bohóc. Csak a kő maradt utánuk, a kapuk és a kandelláberek, az elhagyott terek őrzői.

A Fehér Bohóc ismét megpróbálta magát felhúzni a kőfal pereméig.Teste remegett az erőlködéstől, a sima falon támaszt kereső lábával esetlenül kalimpált. Jónéhányan lógtak mellette a kerítésen, még többen pedig feladták.

- Előbb vagy utóbb mindenki így jár - állapították meg aztán kárörvendőn, a földre huppanva.

A Fehér Bohóc azonban újból nekiveselkedett. Az sem érdekelte, hogy a tenyeréről és az alkarjáról teljesen lenyúzta a bőrt. Centiről centire araszolt feljebb, míg végül egy utolsó nyögéssel orra egyvonalba került a peremmel. Egy pillanatig tudta tartani magát, majd kimerülten maga is lehuppant.

- Láttál valamit? Mi van a másik oldalon? - kérdezték tőle izgatottan.

- Nem tudom, sűrü köd van odaát - felelte a Fehér Bohóc, s maga sem értette miért olyan elégedett.

A kötél közepén egyensúlyozott, amikor egyszerre megértette a tömegvonzás törvényét. A Fehér Bohóc lenézett a hiányos nézőtérre, magán érezte a gunyoros tekinteteket. Hirtelen súlya lett minden lépésnek.

- Lazán, oldottan, minthacsak a levegőben sétálnál - bíztatta magát, - görcs nélkül és tudatlanul, ahogy eddig is tetted.

Mégsem bírt mozdulni. A reflektorfényben izzadni kezdett a homloka.

- Ha szépre gondolok, a világ is szebb lesz - próbálkozott a Fehér Bohóc. Aztán észrevette a földszinten a pelenkájával a kuka felé araszoló öregasszonyt, akit nem látogattak a gyerekei és akit még sohasem látott nevetni.

A Fehér Bohóc egy latte macchiatót hörpölgetett, s amint a kávéház teraszáról a hétköznapi forgatagot figyelte, egyszerre idegennek érezte magát ebben a nem általa választott világban. Aztán arra is rájött, nem szeret már senkit, és valószínűleg őt sem szereti senki. Ha eltűnne, nem maradna utána más, csak egy újabb megkülönböztethetlen vonal a lét telekaristolt felszínén.

- Teljesen egyedül vagyok - állapította meg olyan közönnyel, ahogy a szél fújta néhány lépésnyire tőle a szemetet, és ettől eddig ismeretlen szabadság érzete öntötte el.

Fakó volt az ég, kabát nélkül a Fehér Bohóc fázott volna. A talpfák mellől a távolt fürkészte, melyet a sínpár egyetlen sötét szállá olvadva vágott át.

- Mi is ilyenek vagyunk - nézte hazafelé a villamoson a szürke arcú embereket. - Mintha összetartanánk, de mégsem érünk el egymáshoz soha.

   A zömökebbik kölyök ismét az öregasszonyra taposott. A másik a táskáját próbálta kitépni a kezéből.

   - Ide a pénzed, vén geci, mert agyonrúglak! - üvöltötte.

   - Nemsokára felettem is eljár az idő - kesergett a Fehér Bohóc, és elfordította a tekintetét.

- Hogyan bizonyosodhatnék meg arról, hogy még itt vagyok? - riadt fel a Fehér Bohóc. Az ágy szélén ült, a sötétben a szívverését próbálta megszámolni.

- Talán, ha a szétesett pillanatokat valamiként ismét összeragaszthatnám, az segítene - gondolta, de már nem jött álom a szemére.

- A szerelem nem ismer akadályt - bólogatott a Fehér Bohóc, amikor a nővé operált leszbikus pár végre az oltár elé állt.

            - Akarsz te is fehér lenni? – kérdezte a Fehér Bohóc a borsodi romától.

            - Hát te? – fordult a kínai mosogatófiúhoz.

            - Fogadjunk, hogy legszívesebben te is fehér lennél – paskolt a dominikai táncosnőre, aki beleegyezés jeléül megrázta izmos farát.

            - Akkor mostantól fehérek vagytok – rikkantotta a bohóc, és összekapaszkodva táncoltak hajnalig. Amikor elfáradtak, hazaindultak.

            A borsodi cigány a telepre, a kínai mosogatófiú az udvari szobába, ahol nyolcadmagával lakott, a dominikai táncoslány a stricijéhez.

            Csak a Fehér Bohóc érkezett haza egyedül.

   Lehettek vagy ezren a hatalmas sátorban. Olyan egyformának tűntek, ugyanaz az előreszegezett tekintet, ugyanaz a várakozás az arcokon. A Fehér Bohóc a porond szélén állt a reflektorfényben.

   - Ha kiszűrném közületek az összes hazugot, csalót, erőszakost, pedofilt, házasságtörőt, iszákost és adókerülőt, vajon hányan maradnátok?

   A Fehér Bohóc szemellenzőt formálva kezével fürkészte a közönséget. - Mégis, mi lenne velem nélkületek?

   Kacsintott, majd előhúzott tarka köpenye alól egy ezüst trombitát.

   - Attrakció! - rikoltotta.

- Még érett férfiak is gyakorta összetévesztik a szerelmet a pinaszaggal - tűnődött a Fehér Bohóc. - Aztán csak csodálkoznak, amikor a szerelemmel együtt a pinaszag is elillan.

- Apám kiváló orvos volt - emlékezett a Fehér Bohóc - ezért nem vizsgáltatta meg magát soha.

A Fehér Bohóc kikászálódott a reptéri buszjáratból. Egy darabig tanakodott, majd az érkezési oldalt választotta. MAga is beállt az emberek kozé, minthacsak várna valakira.

Aznap boldog akart lenni.

- Talán, ha spirálrugóvá görbíteném a gerincemet - hajladozott a Fehér Bohóc a direktorok és a mecénások között - az igazi világszám lenne. És akkor soha többé nem is kellene kiegyenesednem.

- Vajon meddig áll a karika a levegőben? -  tanakodott a Fehér Bohóc. - Ha csak egy pillanat törtrészénél is tovább, végérvényesen jelentőségét veszítené minden.

Ezért megpróbálta olyan gyorsan dobálni a karikákat, hogy  a mozgás állóképpé merevüljön.

- Hova tűnt innen minden? - botorkált a Fehér Bohóc a tejszerű ködben. - Sem tárgyak, sem emberek, sem az árnyaik - és hirtelen nagyon vágyni kezdett arra, hogy végre belebotoljon valamibe.

Negyvenöt éves korára a Fehér Bohóc rádöbbent, teljesen elveszítette a tájékozódó képességét. Előbb keverni kezdte a balt és a jobbot, majd a fel és a le kuszálódott össze, végül már azt sem tudta eldönteni, hogy kívül vagy belül.

- Úszni az árral, az legalább egyirányba visz - motyogta zavartan a Fehér Bohóc, és megpróbált a felszínen maradni.

- Talán, ha tótágast állok, helyrezökken a világ - próbálkozott a Fehér Bohóc hiába, hiszen a házfalak továbbra is piszkosszürkék maradtak, a gyalogosokat ugyanúgy elütötték a zebrán és az emberek semmin sem csodálkoztak.