A Fehér Bohóc kikászálódott a reptéri buszjáratból. Egy darabig tanakodott, majd az érkezési oldalt választotta. MAga is beállt az emberek kozé, minthacsak várna valakira.Aznap boldog akart lenni.

- Talán, ha spirálrugóvá görbíteném a gerincemet - hajladozott a Fehér Bohóc a direktorok és a mecénások között - az igazi világszám lenne. És akkor soha többé nem is kellene kiegyenesednem.

- Vajon meddig áll a karika a levegőben? -  tanakodott a Fehér Bohóc. - Ha csak egy pillanat törtrészénél is tovább, végérvényesen jelentőségét veszítené minden.Ezért megpróbálta olyan gyorsan dobálni a karikákat, hogy  a mozgás állóképpé merevüljön.

- Hova tűnt innen minden? - botorkált a Fehér Bohóc a tejszerű ködben. - Sem tárgyak, sem emberek, sem az árnyaik - és hirtelen nagyon vágyni kezdett arra, hogy végre belebotoljon valamibe.

Negyvenöt éves korára a Fehér Bohóc rádöbbent, teljesen elveszítette a tájékozódó képességét. Előbb keverni kezdte a balt és a jobbot, majd a fel és a le kuszálódott össze, végül már azt sem tudta eldönteni, hogy kívül vagy belül.- Úszni az árral, az legalább…

- Talán, ha tótágast állok, helyrezökken a világ - próbálkozott a Fehér Bohóc hiába, hiszen a házfalak továbbra is piszkosszürkék maradtak, a gyalogosokat ugyanúgy elütötték a zebrán és az emberek semmin sem csodálkoztak.